Egy sóhajtásra

Álmodban mindig remegni szoktál
Nekem már minden ideg-idegen.
Egy szotyi is elég, hogy felvidulj,
én meg… Hagyjuk. Érted a lényegét.
Rájöttem, nem tudok szeretni.
Ahhoz bele kéne törődnöm.
Bele kéne törődnöm abba, hogy végül meghalok.
Túl jól ismerem őket, hogy csak ENNYI.
ENNYI az egész.
Lehetőségek tárháza. Pont.
Önmegvalósítás. Pont.
Kölcsönös érzelmek. Pont.
Te remegsz álmodban én már
nem is álmodom, mert még nálad is jobban félek.
Hogy tényleg csak ENNYI az egész.
Zavaros és közhelyes, amit írok, elhiszem,
de így zaklat az a néhány érző idegsejt,
amely még nem hullott el a harcban.
Félek, Fanni, hogy nem élem túl önmagam.
Pedig mindent ezért áldoztam fel, hidd el.
Ne nevess és kérlek, ne mondd,
hogy jó ember vagyok
ne ölelj meg kérlek ne hitesd el velem
hogy jó ez így és mellettem maradsz ne tapaszd be a
szá…
Köszönöm.

Guberáló

Szememben az éjjelek,
mint fényképen a layerek,
rád épülnek. Kaplak.
Újra összeraklak.

Nem lesz nekünk két gyerek.
Te eltévedsz, mert tévedek:
hogy végleg elhagyhatlak.
Még látlak. Összeraklak.

Megtört fényedet a fákon
át egy zöld üvegszilánkon
nézni kész anyagnak.
Nincs más. Összeraklak.

Sajnálom. Téged. Engem. Mindent.
De nem fértünk el itt bent.
Itt bent ócska mocskok vannak.
Nevem: Összerak-lak.

Minden egyes előhívás
megváltoztat.
Ma még a zoknim hoztad.
Holnap befoltoztad.
Egy év múlva már zokni sem lesz.
Tíz év múlva te sem.
Újra rakosgatlak,
hiányzó darabnak
szerelmesen.

A láthatatlan megmarad,
Sárrá gyűl az ár alatt.
Csönd leszel, vagy esti zacc.
Így vagy úgy – de megmaradsz.
Egy apró mozdulatnak.
Ha néha kimondhatlak.
Végül összeraklak.

Sajnálom. Mindent. Hogy volt – hogy vége volt.
Velem még az irányzék is törött, vagy félrehord.
Kis kertünkben a harmatgyöngy legót
Így rakják hát össze az elhaló echók.

A Gyűlölködő

beksinski

Az ég feketén kopaszodik.
Leborotválták a felhőket róla, és köd ül a városra.
Ujjaimmal tartok egy törékeny telefont, és a saját alvásom hallgatom rajta.
Ahogy édesen szuszogok, ahogy lassan álmodom egy jobb világról,
ahol nem borotválják le a felhőket
és nem lennének világító körték,
amelyek csak akkor hunynak ki, amikor alattuk elmész.

Édes szuszogásomat hallgatom a telefonban.
Ahogy forgok rajta, apró zörejeim,
lassan hangok szűrődnek be a folyosóról

Ahogy azt hiszem, valaki bejött. Ajtónyitás, lassú léptek

Talán zokni van rajta. Hallom a súrlódását a parkettán

Magas, úgy százhetven centi. A torokköszörülése azt súgja, régóta dohányzik.

Megtorpan. Forgok egyet.

Sokáig rezdületlenül. Szerintem lassú hullámú ciklusba kerülhettem, mert légzésem lelassult. Az alvás apró halála nálam is bekövetkezett.

Arról álmodtam, hogy az emberek miért szagolják meg folyton a hónaljukat. Valami evolúciós szokás? Talán a hónalj izzadságának aromájától eltérő illatfelhő betegségek, illetve megváltozott hormonháztartás felismerésének jele lehet.
Lehet.

Még most sem tudom, hogy kiment-e az illető. Vagy volt-e bent egyáltalán.
Lehetséges, hogy csak a folyosózajok a kollégiumban.
Szorongattam a telefont és hallgattam. Nem lepődök meg

Az utóbbi időben hatszor találtam reggel a szobaszekrényemen egy szál cigarettát
és egy bontatlan red bull-t.

Nem létezik őrangyal és nem létezik az igazságos világba vetett hit sem
Alapvetően rosszat akarunk egymásnak.
Még a szeretettel is bomlasztjuk létezésed minden egyes szénalapú atomját.
Gyöngysorként szakítjuk szét a dns-ed, mert mi ilyenek vagyunk.
Ameddig a föld kerek, mindig lesznek B-közepes drukkerek.
De mivel a föld ovális, minden lélek B-közép.

Horkolok. Bárhogyan is próbálja letagadni anyám már vagy tíz éve,
még mindig az apám orrnyergeit örököltem.
Pedig szegény anyám még orrmandula műtétre is elvitt.
El is váltak szerintem miatta.
Meg a többi miatt.

Néhány karistolás. Mintha széket toltak volna arrébb.
A kopasz köd belemegy a füleimbe és tompán rá ül a homloklebenyemre.
Leblokkol a feldolgozásom.
már csak automatizmusaim működnek,
mint az autóvezetés
a csocsózás részegen
az írás
a légzés
meg hallgatni, ahogy alszom.
Minden reggel elszívom azt a szál cigarettát,
és arra gondolok, hogy miért pont mentolos.
Talán meg akarja ölni a spermáim?
Nem szeretné, hogy ötven százalékban
reprodukálódjak?
Meg kéne tanulnom bízni az emberekben.
Jézusom.

Kisülő neuronhálózat, melyet úgy hívnak: Tudat.
Hol van itt kérem isten? A kalcium receptorokban?

És minden reggel, cigi, red bull.
Minden áldott reggel egy kurva red bull és egy kurva szál cigaretta.
Ami mentolos.

Ennek kéne meggyőznie engem a társadalom nagyszerűségéről?
Hogy a keleti és a nyugati gondolkodás összeér?
És leírjuk a természetfelettit?

Milyen furcsán horkolok, mintha nem akarná a levegő, hogy a tüdőmbe menjen.
Mintha nem akarná az élet, hogy igénybe vegyem.

Ennek kéne meggyőznie engem, hogy ezer év múlva az egyik atomom
egy kolonizáló űrhajó borítása lesz?

Igen, ennek. Mert minden egyes reggel várom, hogy beleteljen az összes fényrészecske
táguló szemhéjaimba, szűkülő pupilláimba.
Várom, hogy újra megszülessek a mentol és a tutti-frutti mámorító elegyében.

Az élet gyűlölni valóan gyönyörű.

Legyélvers (2)

Légy huszonöt éves
légy férfi
sétálj az utcán éjszaka
hajolj bele kilencven fokig az alkoholmámorba
legyél téglapor a társadalom épületében
homokszem a Fogaskerékben
elcsépelt hasonlat egy versben
értelmiségi egyetemista
fizesd a tandíjt alkalmanként füvet vegyél a szoctámból
sétálgass a blahán
meglátsz egy nőt
tántorog
tűsarkúja EKG görbéket rajzol a járdaszegélyen
lásd ahogy elejti a tárcáját
felveszed. miért ne,
te ambivalens szexista,
aki meg akkor sem ütne meg nőt,
ha az a saját sáladdal fojtogatna
csak kicsit. azt is lelkifurdalva.
ilyen szó nincs.
kinyitnád az ajtót is előttük,
de azért köszönjék csak meg.
rohanj a tárcával utána
műkorcsolyásokat megszégyenítő eleganciával.
észrevesz, megretten tőled magához szorítja virágos retiküljét
futni kezd
te utána
lóbálod a pénztárcáját és tünde nyelven közölni próbálod vele segítő szándékodat
kommunikációs csatornáitok sajnos annyira sem találkoznak mint Magyarország a demokráciával
sikít és rohan
te már ilyenkor annyira önzetlenre sprintelted magad
hogy kigombolódott fekete szövetkabátod
sajnos ing nélkül
csak egy koszos trikóban mert az inget lehányta egy napszemüveges rendőrsapkás néger a buliban
sikít és rohan
egyszer csak összebicsaklik a leányzó lába s mínusz két centiméterről
harminchárom milliméteren át megszemlélte
arcával a kövezetet
csupa vér minden, te ott állsz felette leopárdmintás tárcájával kezedben,
köréd gyűlnek a megállóban várakozó katasztrófaturisták
Vérszagra gyűl az éji vad. nyam nyam.
arcodon rettenet.
felpattansz az éppen akkor megérkező négyeshatosra kapkodod a levegőt mintha
szkafanderedből kifogyott volna az oxigén
hazaszégyenkezel.
reggel fölkelsz
kotyogtatsz magadnak egy kávét megnézed az így jártam anyátokkal legújabb részét az indavideón És azon gondolkozol,
hogy végülis tényleg elloptad annak a lánynak a tárcáját.
Végülis…

Félrecsúszott dallamok

Szegény vagyok
Csupáncsak az
maradt nekem,
sovány vigasz,
hogy láthatom,
mit látni kell.
Virág készül válni
válni el.
Patrik zsemlét
válogat:
„Állambá nem
támogat.
Van ötvened, Péterem?
Ha kérhetem,
ha kérhetem.
Tandíjamból vésni kell
nem maradt
diákhitel.”
Megszánnám, de
nincs mivel
Virág készül válni el.
Négy hónapos
házasok.
Ne féljetek, csak
Hagyjatok!
Szegény vagyok.
Szegény vagyok.

Szegény vagyok!
Csupáncsak az
maradt nekem,
sovány vigasz,
hogy épít, mi lételem.
Van dohányom,
ételem.
Mindig tölt
a laptopom.
Jó vers is,
ha ellopom.
Mégis. Mégis!
Hogy visszaránt
A szívizom
meg pár haránt:
Csak én! Csak én!
Szegény vagyok,
mert semmi sincs,
mit itt hagyok.
Csak én, csak én!
Hogy tegnap ott
a porta mellett
felkapott
egy tábla Milkát
kis kezem.
Elloptam.
És élvezem.
Szegény vagyok!
Hogy rágom át
A télapó zsák-
puttonyát.
Könnyes Milkán
kábulok,
Szegény vagyok, szegény vagyok.

Ma senki sincs
Hiány se fáj.
Nihilbe fojt
a pesti táj.
Felhajt engem
pár liter
Jagerezni bárkivel.
Blahára húz
a hangulat.
A pillanat.
Az indulat.
Szegény vagyok.
Hát üssetek,
Vértől barna emberek.
Szegény vagyok.
Hát verjetek!
Kékebb arcom
nem lehet.
Majd csak akkor.
Felejtsetek.
Félrecsúszott dallamok,
de adhatok, de adhatok.
Hogy láthatom,
Mit látni kell,
apám pénze habzik el
Látni kell, mit látni kell,
Az a lány itt bárkivel
láthatom, mit látni kell
Nem gyógyít e
pár liter.

Szegény vagyok.
Csupáncsak az
maradt nekem,
sovány vigasz,
hogy néztelek,
míg ész feled,
felismerés,
kis részletek,
hogy összeránt
a dobbanás,
nincs Péter és
senki más,
Nincs idő,
rideg terek,
ruhákról hulló
flitterek.
A villamos már
nem gagyog,
hogy semmi sincs,
mit itt hagyok
Eléd dobok
Mindent, ha
kell
Nélküled, hát
senkivel,
Sovány vigasz,
hogy néztelek,
míg összebódult
ész feled.
Van tovább nekem talán?
Szegény vagyok,

Szegény, anyám.

Olyan könnyű és hideg

Felmerül bennük, majd alábukik
Kerülgetik, éppen csak megtapintják
Hideg esővíz csap fel a lábukig
Bámulnak egy nedves-ócska hintát
Rajta ülsz, kezedben vasszögekkel
Éhes repedéseknek szórsz csipegetni

Szótlan szemlél téged minden ember
Várják, mikor fogsz majd hátraesni
Olyan könnyű, Vanda, mint a tinta,
Kifolyni, jaj, a nyaknak bicsaklása,
Döntened kell hinta és palinta
Vagy zuhanni, úgy hogy bárki lássa,
Felmerül bennük, és ordibálni kezdik,
Hogy így létezzél, így himbáld a lábad!

A kis repedéseid is összeeresztik
Teret adnak harmad radiánnak.
Olyan könnyű és hideg a lánc
És én annyira szeretlek.
Hozzád égetett a tűzzománc.
mintáim beléd feketedtek.
Nyüzsögsz és áramlasz a véráramba.
Tőled alvad meg sebeimnél a vér.
Én is kiáltok. Hintázz! Jobban! Magasabbra!

De dübörgő esőtől szigetelt a tér,
Régi dunna, kis katona
hova tart a Vanda, hova,
Olyan könnyű és hideg,
És senki sem érti meg.

Vinni kell a szobrot – elhangzott 2013. október 9-én Szegeden a Zero pubban egy József Attila est alkalmából

Vinni kell a szobrot

Kedves Attila, én nagyon szeretlek, ezt még tőled tanultam,
Mikor a hétfő éjjelből kedd lett és az asztalra borultan
Súgtam a söralátétnek, hogy költő vagyok, mit érdekelne

Engem a költészet maga; Attilám, azóta tudom, hogy délben kelve
Nem mászkál az éji folyó csillaga.
Sehová.
Ülök.
Egy padon.
Büdösen.
Galambok között.
Igazából annál szebbet,
minthogy egy-két jó szonettett
takaróként felcsavarva,
metaforát  csipegetve,
alattam a Duna marva,
harapva majd jót nevetve
csiklandozza talpamat,
Kedves Attila, én nem kívánhatok.
Na jó,  kétkötetet,
meg a díjadat.

Rozsdás fényű budapesti nappal.
Szállítják a szobrod a rakparton.
Mellettem Patrik áll
egy gyűrt nyúlszőr kalappal,
A pillanat remeg, de megtartom.
Elvisznek, te szinesfém,

és azon gondolkodom,

hogy hová lesz a sok újság a térről,

mit gombócokká gyúrmázott a szél?
Elvisznek te fűszálon pici él.
Nem vagy nagyobb, mint a Merci tengelye
és azon gondolkodom,
hová tűnnek a vadnyomok hirtelen?

Patrik rám se néz,
úgy dünnyögi csöndben,
Költők vagyunk,

többen, egyre többen,

különbek és senkik nem különben,

„Attila már mindent megírt,
Attila már ezt is leírta”

Pityereg a szentem,

Leveszem kalapját és belétüsszögök. Kis tüdőm hangosan vacog:
Semmi baj Patrik. Neked is szobrod lesz. Gagyog, és ragyog.
Gagyogni és ragyogni fog egyszer
hangod, kihasznál pár rendszer,
Lassú, vidéki városokban érted gyűl majd minden pincehelység,

A Zéró pubban belőled fogják csapolni a nihilt,

S pattanásos kamaszok mutáló hangjába vegyülnek bortól mámoros rímjeid,
Mert menő lesz téged idézni, hiszen olyan borzasztóan releváns vagy,

hogy minden tizenéves költőnövendék a te reinkarnációdnak hiszi magát,

te éhező Buddha, megmételyezed az életét, hogy sosem világosul meg úgy ahogy te,

És hatszázezren osztják majd meg minden bejegyzésed,
mert nem te kiáltasz, a youtube dübörög,
S panelházak ablakából kihulló sörök
csengik vissza alliterációidat,
Hiányod átjár majd minket, mint huzat a házon,

illetve mint huzat a hilton hotel halljában,

és

és

és

és

a végén már annyian fognak ismerni,

hogy megkerülik érted a világot,

de sosem néznek szembe veled…

És
Élet és irodalom.

„Éltünk, és ebbe más is belehalt már”
Patrik lágyan reflektált a partnál,

Majd idézeteket pöfékelve
Minden gondját ölébe vette,
S némán zokogott oly nagyon,

hogy azt hittem eldől a szívbajon,

de ő csak csöndben, hallgatag,

mint hajós, ha partra rak,

elimbolygott, ballagott,

Csík zenekart hallgatott,

Attilám, kis rozsdamart,

lábfagyasztó most a part,

felnőttem és nem értem,

ki is voltál igazán,
Kedves Attila, hidd el, én nagyon szeretlek,

ahogy virágos kesztyűvel szívemet boncolod,

Ha nem tőled örököltem volna ezt, ki vet meg

úgy, hogy bevesse minden ágyamat?

Gondolod?

Semmiségek vonzásában – Üzenetem a szegedi Slam poetryhez – elhangzott 2013. 09.16-án a Rongy kocsmában

 

Tizenhárom éves voltam. Se több, se kevesebb.
Igazi fiatal, aki senkit sem keresett,
és Senki sem találta. Lázadó kamasz.
Nem hittek bennem és nem hittem azt,
Hogy viszonozni kéne ezt a szívességet,

Hiszen aki félreért – az úgyis félreértett,

Mint egy arc a konyhakésbe

Tükröződött minden „mégse”
Minden „hagyjuk” , értelmetlen.
Arc a késben. Életlenben.
Tizenhárom. Tizennégy.

Annyit fogtam fel a pulzáló világból,
Akár egy burában kaparászó sáska.
Rakat tazóm volt és… Bladeblade meg… Yugioh.
Roskadt is alatta a szakadt Budmil táska

Aki csak félig lát, annak tudni jó,
Aki vak, az úgyis látni hazud mindent,
Aki már lát, az csak kiégett gyárakat

minden kincsben a roncsos nincsent

Vágyakat, vaslakat.
Hittem.
Tizennégy tizenöt.

„Mert kitágul a világ, mint Rózsi néni picsája”
Mondta kisniga a Centrum előtt
mikor bevitték a bátyját

mert néger volt.

jó.

drogokkal is üzletelt.

de ez most más tészta.

Mindenkinek kell egy hobbi

A nagyáruház alatt körbeadott Sangria ízébe

beleoldódott a nyugtalanság

Idétlenül gyűrögettem bátyámtól kikunyerált

diákigazolványát

valahogy nem fért a fejembe, hogy a gondok

nem szűnnek meg csak átalakulnak a gondok

gondolatokká gondolázódnak gondolatok gondolája

a sárga kifestő sárgacsekké

az elsős névjegykártya unicredit bankká

nekem meg nem fért a fejembe hogy akkor most itt

meg úgy az életemben általában

hogy mikor jön el a boldogság.

Azóta is várom.

Tizenöt. Tizenhat.

Tizenhat és félesztendős lehettem talán,
Mikor engem Slammelni vitt az én jó Petyám.
Se taxink se szállodánk nem volt.

A barnahajú lány pedig messze elkerült minket.

De tudod kicsipé, van ez a slam poetry
Összerezonáltam
Magam alá gyűröm

Az emlékeket
Használt zsebkendőbe gyűjtöm
mint a rágót.
Ételmaradékok közé kaparászom

Az ötös vonalát,

A rakpartott éjjelente mászom

Szerelmes is vagyok.
Nem nőbe. Csak úgy általában
Ha mindent itthagyok

Ne hozd még utánam

17

18

19

20

Az ember nem költőnek születik.

Azt is megkockáztatom, hogy sohasem lesz az.
Ami szép az szép csupán, vagy szép minden igaz?
Költők az asztalosok, ha szétbomlik az idő,
S isten arcát vésik a szilfába.
Költő a slammer,
Ha kiáll egymagában
Összerezonálni.
Az ember elsősorban annak születik,
hogy túlélje önnön múlandóságát.
kicsit fáradt vagyok most.
Nehéz ez a huszonegy.
Hűs fürdőkádban ülök.
Kilöttyent. Hát. Egyre megy.

Ha lehúztok. Eltűnök.
Nem baj. Senki sem hibátlan.
Ezért szóljon minden slam poetry
hagyjuk egymást újra megszületni,

Legyünk csók a csóktalan halálban.

P. nevű stabil mellékszereplő kalandjai – n+1. jelenet

P. és a kellemes baráti kiruccanás

 

„Azért nem hittem volna, hogy megcsináljuk” lihegte B. a Gellért-hegy tetején, a Szabadságszobor rozsdás talpát csókolgatva, mint egy tatár rabszolga.

„Azért nem volt akkora táv…” I. Levegőért kapkod, de büszkén a magasba emeli izzadt, zsíros haját, akár egy ázott madárfészket. „ Ja és ne videózzál már P. ha kérhetném, mattarészeg vagyok!”

„Te, I. , józanul is ilyen kurva fárasztó?”

„ Nem tudom, nem hiszem hogy voltam fönt józanul”

„Bázzeg, bázzeg” B. Rágyújtott egy cigire és nézte hogy pulzálnak éjjel Budapest fényei. Akár egy nagyvérkör, Magyarország Aortája, minden közepe, s vége, az Ómega, s az Alfa. Legalábbis infrastrukturális viszonylatban. „Fél éve vagyok fönt…”

„Nemnem!”-röhögi I. „Csak két perce”

„Egy nagyon szar volt” – P. megszólal a kamerázó telefonja mögül.

„P. neked állandóan bajod van”

„Fél éve vagyok fönt…” –folytatná B., de I. jogosabbnak érezte abban a szent részeg minutumban hangjának büszke kukorékolását: „ Mindig szerelmi bánatod van, P. Azt hiszed, hogy van egy láthatatlan író, aki egy kötet visszatérő mellékszereplőjévé tett, nem tudnád csak kicsit élvezni Budapest fényeit?

„Fél éve vagyok fönt..”

„Anyád, I. Nem kapsz több cigit”

„Fél éve…”

„Jól van, P. nincs harag, a nikotin nagy úr.”

„Bekaphatjátok” –B. rugdosni kezdi a korlátot. „Tudjátok, honnan jöttem?”

„Igen, B. tudjuk, már ezerszer elmondtad.  Algyőről, a magyar olaj fővárosából…”

„A legnagyobb életszínvonal növekedést produkáló városból a múlt évi GDP kimutatások alapján…”

„A kedves, megértő, egymást támogató emberek szilárd alapokon nyugvó intézményeből, a jövőbeli célok elérését szolgáló közmorálból. Hehe, milyen mondat, asszem bebasztam.”

„És szépek a lányok!” –Teszi hozzá azért B. csak úgy a biztonság kedvéért.

„Hát persze, gyönyörűek! Te ezt még mindig veszed? –I. vicsorít egyet.

Ráülnek a korlátra.

Hallgatnak. Nézik a várost.

„Te, P. Amúgy nem fura, hogy fényesre van csiszolva annak a két szobornak a heréje?”

„De. De.”

„Te, P.Hány hídja van Budapestnek?”

„Fingom nincs. Van a vágóhíd, nem, az a közvágóhíd…”

„Közbevágóhíd. Hehehe.”

„Ne erőltesd”

„Oké”

„Te, P. Tényleg igaz, hogy azért nincsenek Budán cigányok, mert félnek a víztől?”

„Ez egy roppantul rasszista megnyilvánulás volt, I.”

„Köszönöm”

Hallgatnak.

Lassan fölkelnek, még egyszer magukba szívják létezésük roppant semmiségét, és elindulnak lefelé a hegyről. B. még egyszer visszanéz a panorámára, elmosolyodik és így szól:

„Te, fiúk… ha jobban belegondolunk… Hogy kiépült Algyő!”

P. nevű stabil mellékszereplő kalandjai – prológus elé

Özv. Thuroczy Lajosné bement a spájzba egy kis kovászos uborkáért. Felkapcsolta az ötvenwattos izzót, hümmögött a befőttek precíz elrendezésén, kinyitotta hűtőt, kivette az uborkát és megette.
A történet körülbelul ennyi. Özv. Thuroczy Lajosné a világirodalom legjellegtelenebb karaktere. Nincs különleges képessége, nem molesztálták gyerekkorában, a világlátása, köztünk legyen szólva, eléggé maradi. Fontossága és megírásának szükségessége igazándiból abban rejlik, hogy ama kovászosan isteni másodpercben, mikor Özv. Thuroczy Lajosné rúzsos, szottyadt ajkához emelte a csucsogó uborkát, százötven kilométerrel arrébb egy fülledt vonatfülkében írni kezdtem. Talán a hölgy is érezte tettének hihetetlen jelentőségét, s életében először nem csavarta vissza a befőttesüveg fedelét. Ez van. Szex, drogok és koviubi.
Most itt ülök, száradt, zacskóslevesdarabkákat szedegetek ki a billentyűzet közül, előttem egy súlyos alváshiánnyal küszködő ötvenes férfi, csuklóján halacskás órával órával, mint amilyeneket a százforintos játékautomatákból lehet szerezni a Balatonparton. Furcsa halacska. Olyan, mintha depressziós lenne… Szomorúan hápogja körbe a számlapot. Az is látja rajta az időt, aki nagyon nem akarja.
Akárcsak én  – Régi emlékeket dédelgetnek ujjaim, régi eseményeket játszom újra, beakadt hurkokban utazom. Ezt keresem mindenben, párkapcsolatokban, barátságokban, az újrajátszást, hogy meg tudom állítani anyám őrületét, nem leszek alkoholista, mint apám, most már tényleg visszazárom a kovászos uborka fedelét.
Milyen íze van a romlott befőttnek?
Mintha megennéd a mamádat.
Mellettem kolbászzsíros térképet vizsgál egy borostás üzletember.  Budapest… Néhány hely be van karikázva – pár romkocsma, egy Gomoa shop, ahol szintetikus füvet lehet vásárolni, a Deák melletti Prezi.com székház, valamint rózsaszín szövegkiemelővel egy-két ismeretlen helyszín. Jó este lesz.
Lehunyom a szemem. Aztán kinyitom megint. Csukott szemmel elég nehéz írni.
Másik oldalamon egy hupikék sállal körbebugyolált öreg hölgy ráncos kezei közé szorított rádiójából  valami muzsika valamizik. Valamiségét körülírni nem lehet, metaforákba burkolni se tudom, ha ránéznék, azonnal észrevenné. Kínos beszélgetésekbe kezdenénk a devizakölcsönökről, ezekről a mai fiatalokról, hát nem borzasztó természeti katasztrófákról, megkérdezné, mit tanulok, mondanám, hogy pszichológiát, erre az összes problémáját a nyakamba zúdítaná, felkelnék és a combomra izzasztott laptopommal verném be a fejét. Nem, határozottan jó nekem a valamilyen.

Az ember borzaszó pipa lesz, ha emlékeztetik rá, hogy vele is megtörténhet minden borzalom. Ha emlékeztetném ezt a valakit, hogy tulajdonképpen az, hogy önmagát mindenkinél felsőbbrendűnek látja, alapvető emberi tulajdonság. Az énfelnagyítás nélkül nem haladna előre a személyiség fejlődése. Borzasztóan pipa lenne, ha azt mondanám neki, azzal, hogy egyedinek hiszi magát, a legteljesebb átlagosságát mutatja meg.  Pipa lenne akkor is, ha elmondanám, semmi olyan problémával nem rendelkezik, amit ne lehetne rábízni az időre és az energiára. Nincs abban semmi különleges, ha nem találja helyét a világban. Én sem találom a helyem, mégha azt is hiszik rólam, hogy egy klimatizált fülkébe szól névre szólóan. Ilyenek vagyunk, keressük azt a bizonyos állapotot, ahol ki van elégítve minden igényünk és motivációnk.

Életem sorsfordító pontja akkor volt, amikor rendőrségi ügybe keveredtem. Fiatal, ambíciózus drogdíler voltam, s szerelmes lettem a maffiafőnök lányába.  Mindenféle veszélyes ügyletbe ütöttem bele az orrom, bankot raboltam, öreg néniket fosztogattam, de sajnos fel kellett ébrednem, a lány nem létezett, nemhogy maffiózóként nem, de még emberként sem funkcionálok túlzottan. Húszéves egyetemista vagyok, semmi esélyem, hogy űrhajós legyek, megreformáljam a világot, nyomot hagyjak magam után, feltaláljam a rák ellenszerét, nagy költő legyek, ember vagyok a hétmilliárdból, sorsommal osztozok a 99 százalékon. Mit tehetünk ilyenkor? Kihozni a maximumot. Feszíteni a lelket, végigjárni a lépcsőket, nevetni a tizenévesek egetrengető tervein, szidni a begyöpösödött öregkort, megöregedni, hát nem borzasztó természeti katasztrófákról mesélni a vonaton, megnyugodni, barátok közt, színházbérlet.
Szemez velem egy csivava.  De most komolyan. Csillogó, flitteres táskából liheg rám. Gazdája néha hozzá bújik és engedi, hogy a szolárium által barnított arcát nyalogassa, akár egy napon aszalódott csokoládéfagyit.
Mit csinálhat most Özv. Thuróczi Lajosné?
Gondolom meglátogatja nyolcvan éves nővérét, akinek naponta visz egy kis kovászos uborkát és töltött káposztát. Megrotyogtatja a rezsón, majd különleges műgonddal belekezdenek a havi befizetetlen rezsiszámlák elemzésébe.
Na jó, Özv. Thuróczy Lajosné tényleg érdekes, ha belegondolunk: Vegyük példának okáért azt, hogy megáltalkodottan hisz valami láthatatlan hatalomban, mely mindig segít neki. Agresszív módon hiszi azt, hogy az emberiség borzasztóan nagylelkű és boldog. A kosarából kigurult káposztafejeket mindig felveszi valaki, bőröndjét mindig feltuszakolják a vonatkabinba. Öregedésével halmozottan erősödött benne ez az érzés. Sőt, néha még Amerikába is kiutazott párszor! Rokonlátagotásai során kávéval kínálták, gyönyörűszép hosszú kenyeret adtak neki szatyorba, azzal a felszólítással, hogy You old-you sick. Egyszer kakaót töltöttek a borospoharába is, mikor kikászálódott a toalettre-Thuróczy Lajosnénak az egész emberiség a fan clubja.

Lassan álomba szenderülök.

Uram atyám, itt pletykázik még mindig a fejemben, a tévé meg a rádió, az éves fürdőbérlet, a politika, hiszen túl közel kerültem Lajonséhoz.
Forog bennem az álom, a halacskás óra, a halacska, az a neuroaszcéniás aranyhal, a térkép, az útbaigazítás, a pszichopata turistaútbaigazító, az a szemező csivava, aki inkább hasonlít most már egy kráken szörnyetegre, a vonatfülke csomagtartóvá válik, én pedig beakadt hurkokban utazom tudattalanom dinamikus olvasztótégelyében.

Lassan álomba szenderülök, és felébredek bennetek.